Job 14

Hogy békóba teszed lábaimat, vigyázol minden én utamra, és vizsgálod lábomnak nyomait? ^a1Az pedig elsenyved, mint a redves fa, mint ruha, a melyet moly emészt. 2

Befejezés: Jób panaszkodik az ember semmisége miatt és hiába keres vigasztaló reménységet

3Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. ^b 4Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó. ^c 5Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem? ^d 6Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. ^e 7Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át. ^f 8Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. 9Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. 10Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: 11A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. 12De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő? ^g 13Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: 14Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból. ^h 15Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! ⁱ 16Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. ^j 17Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után. 18De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! ^k 19Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez. ^l 20Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről; ^m 21A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. ⁿ 22Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt. ^o